A lány tudja, hogy az életéért fut.
Az alkonyi égről már eltűnt a lemenő nap vöröses fénye, elűzték a súlyos fellegek, amelyek esőt hoztak magukkal, és olyan mennydörgést, amely olykor mintha magát a világot rázta volna meg. A fák között eső szitál, a villámok fényében sötét kontúrokként rajzolódnak ki a fatörzsek, a lány pedig csak fut, botladozik a köveken, a göcsörtös gyökereken keresztül, és próbálva nem törődni a szúró fájdalommal az oldalában, egyre csak az jár a fejében, hogy meddig bírja még, hogy meddig tart ez az őrült rohanás.