A lány tudja, hogy az életéért fut.
Az alkonyi égről már eltűnt a lemenő nap vöröses fénye, elűzték a súlyos fellegek, amelyek esőt hoztak magukkal, és olyan mennydörgést, amely olykor mintha magát a világot rázta volna meg. A fák között eső szitál, a villámok fényében sötét kontúrokként rajzolódnak ki a fatörzsek, a lány pedig csak fut, botladozik a köveken, a göcsörtös gyökereken keresztül, és próbálva nem törődni a szúró fájdalommal az oldalában, egyre csak az jár a fejében, hogy meddig bírja még, hogy meddig tart ez az őrült rohanás.
Zilálva megtorpan, hallgatózik. Tudja, csak magát áltatja, mégis abban bízik, reméli, hogy már nem hallja maga mögött a megreccsenő faágakat, ahogyan AZ a nyomában jár. Egy pillanatig semmi, csak a leveleken megtörő és az avaron kopogó eső hangjai. Aztán újra meghallja a közeledő súlyos lépteket, amelyet még az eső áztatta avar sem tud elnyelni. Hátranéz. A villámfényben kirajzolódik üldözője hatalmas alakja a fatörzsek között. Nem, ez nem lehet valóság. Ez vele nem történhet meg. A szörnyeteg üvöltését elnyeli a felharsanó égzengés.
Felsikolt, tovább rohan.
Megbicsaklik a lába, elzuhan, és kétségbeesetten kapálózva egy vízmosás mélyére csúszik. Mindenét sár és levelek borítják be, érzi, hogy ruhája több helyen is kiszakad, ahogy a partoldal kövei éles peremükkel a bőrébe marnak. Vére elkeveredik a sárral és az esővel, fekete fürtjei csapzottan tapadnak arcához, ökölbe szorult ujjai között sáros földrögök peregnek.
Talpra küzdi magát. Körülnéz. Kiutat keres.
Kétoldalt mohával benőtt sziklák, kyr időkből itt maradt ősi romok, amelyekkel tele van a környék. Mindenfelé vén, ősöreg fák, ágaik görcsbe meredten, leveleiket vesztve remegnek a szélben. Odafent viharfelhők úsznak. Egyre csak mélyül a homály.
Már tudja, hogy hol van. Egy terv körvonalazódik a fejében. Talán megmenekülhet. Talán túlélheti.
Talán.
Újra rohanni kezd. Nem mer hátranézni. Fél attól, amit látna. Hogy AZ közelebb jár. Hogy egyre fogy az ideje. Hogy hamarosan vége.
Bokáig gázol a nedves avarban, alig érzi az arcába csapódó esőcseppeket. Újra villámfény lobban, nyomában égzengés moraja gördül végig a tájon, megint kirajzolva a monolitok körvonalait. És még valami másét. Mintha kicsivel odébb – bár most végtelen, elérhetetlen távolságnak tűnik számára –véget érne a világ. Mintha az erdő a semmibe, a viharos égboltba torkollna.
A folyó.
Remény önti el, most először érzi úgy, hogy sikerülhet.
A homály rettenete azonban a nyomában jár.
Csak még egy kicsit. Csak még néhány lépést.
Hirtelen égető érzés mar a hátába, ahogy éles karmok tépnek a húsába. Felsikolt a fájdalomtól. Előrezuhan, átbukik egy kidőlt fatörzsön, arccal a sáros, avarral borított földnek csapódik. Érzi, hogy a vére meleg patakokban folyik végig a hátán
Háta mögött a diadalittas bömbölés.
Nem. Nem. Nem.
A tehetetlenség érzésétől keserűség és sírás fojtogatja a torkát.
Ez nem lehet, már olyan közel járt.
Négykézláb, kúszva-mászva igyekszik tovább. Próbál távolabb jutni. Próbálja elérni a meredek partoldalt.
A folyót.
Az életet.
Az egész világa erre a néhány méterre szűkül le. Ez jelent most számára mindent.
Még megmenekülhetek.
Azonban AZ nem hagyja elmenekülni. Megragadja a lábainál fogva, és a magasba emeli. Érzi, hogy a csontja elroppan, szinte eszét, eszméletét veszíti a fájdalomtól. Valami a vállaiba, az arcába mar, de a fájdalmat most már nem érzi olyan erősen, csak tompán, ahogy elméje védekezik, ahogy szervezete a túlélésért küzd. Elhajítják, a koponyája reccsen, ahogy egy fatörzsnek csapódik. Majdnem elájul, de sikerül eszméleténél maradnia.
Már olyan közel járt.
A hátára fordul, és ülve, a fenekén csúszva, a mindenhonnan sugárzó fájdalommal nem törődve, hátrálni kezd a folyó felé. Remegő kezei a sáros földbe marnak, törött lábát maga után húzza. Érzi, hogy vére végigcsorog az arcán és elkeveredik a könnyeivel és az esővízzel. Próbál nem felnézni arra, ami lassan, komótosan közelít a nyomában. Mintha azzal megtagadhatná, hogy ott van. Mintha nem létezővé tehetné.
Újabb villámfény lobban.
Akaratlanul is felnéz.
Egyenesen belebámul üldözője pofájába. Az őrülettől lángoló szemekbe. A hatalmas tépőfogakra. Hallja a diadalmas üvöltést. Érzi az arcába csapódó nyálcseppeket. AZ két lábra emelkedik, alakja szinte kitakarja az égboltot.
Ennyi volt.
Vége.
Aztán hirtelen a semmit markolja a keze.
A folyó.
Önkéntelenül is hisztérikus nevetésbe tör ki, és ahogy utolsó erejével hátraveti magát és átzuhan a peremen, ép kezét maga elé emelve még bemutat a rá vadászó szörnyetegnek.
Ezt kapd ki te rohadék!
Egyre nehezebb az eszméleténél maradnia.
Azt még hallja, ahogy AZ dühösen, csalódottan elbődül, azt azonban már nem érzi, amikor teste a folyó hideg vízébe csapódik.
Elnyeli a sötétség.
***
Sötétség.
Aztán valahonnan tompán felcsendül egy hang. Valaki beszél. Egy parancsoláshoz szokott, mély hang. Talán egy férfi…
-… az ott lent egy test? Vagy csak beszorult egy fatörzs?
Rövid szünet, távoli recsegés, ropogás, vízbe hulló föld és kő hangja. Aztán egy másik hang hallatszik.
- Testnek tűnik. Ha jól látom, egy nőé lehet… Úgy tűnik, megint lecsapott. Csúnyán elintézte.
- Szegény lélek. Remélem, gyors halála volt. Jelentenünk kell a grófnak.
Kiről beszélhetnek? A lány megpróbálja kinyitni a szemét, de nem sikerül neki… De hiszen nyitva van. Megkönnyebbülten felsóhajt. Legszívesebben hisztérikusan felnevetne. Akkor meg miért nem látok semmit? Csak a Sötétséget. A Sötétség mindenütt... Még mindig éjszaka volna? Vagy megvakultam?
Páni félelem tör rá.
Próbál megszólalni, de túl gyenge. Most mi történik? Idejönnek hozzá? Vagy azt hiszik, hogy halott, és csak úgy itt hagyják? Mi van, ha élve temetik el? Továbbra sem hall tisztán, minden tompának, távolinak és visszhangosnak tűnik. Már abban is kételkedik, hogy egyáltalán hallott valamit. Talán csak a képzelete játszott vele.
Aztán valaki újra felkiált, de a hangját mintha valahonnan messziről hozná a szél.
- Jól láttam? Tényleg megmozdult?
- Képtelenség. Ilyen sebekkel… Ezt senki sem élhette túl.
Izgatott hang szakítja félbe a beszélőt.
- Pedig él. Nézzétek…
- Istenekre… Igazad van! Gyorsan, hozzátok fel!
Újra a parancsoló hang.
Néhány szívdobbanásig semmi. Elroppanó faágak, vízben gázoló léptek. Aztán érzi, hogy megragadják a testét. Próbál beszélni, próbálja megköszönni, hogy segítenek rajta. Próbálja a tudomásukra hozni, hogy él.
HOGY ÉLEK!
De nem jön ki hang a torkán, csak valami tompa nyöszörgésre futja.
- Ne beszéljen kisasszony. – hallja újra a parancsoló férfihangot, és érzi, hogy egy meleg kéz gyengéden végigsimítja a homlokát. – Most már minden rendben lesz.
A szeméből könnyek csordulnak ki, és végigperegnek az arcán. Újra beszélni próbál, de nem sikerül, csak a testét rázza a néma zokogás.
- Szerezzetek valahonnan egy rohadt szekeret…
A férfi hangja távolról hallatszik. Egyre távolabbról. Érzi, hogy elméje megint tompulni kezd, ahogy közeleg a sötétség. Ahogy egyre messzebbre sodródik.
- Tartson ki kisasszony…
A mondat végét azonban már nem hallja.
A szavak elhalkulnak, ahogy újra magával ragadja a semmi.
A Sötétség.
