Az alábbiakban olvasható a 2019. március 02-án Szombathelyen megrendezésre kerülő XII. Kardok Ünnepe m.a.g.u.s szerepjáték találkozó hangulatkeltője, illetve letölthető pdf formátumban is.
Mintha felrobbant volna az aréna, úgy harsant fel az őrjöngő tömeg, miközben a küzdőtéren harcolókat bíztatta. A több ezernyi torok üvöltésének moraja visszhangot vert Haonwell egyik büszkesége, a teljesen fedett Sifane Aréna falai között, a boltíves támpillérekre faragott többembernyi magas szoboralakok azonban továbbra is csak érzelemmentes, üres tekintettel figyelték a falak között összegyűlt tízezernyi nézőt.
Odalent, az aréna porondján tucatnyi harcos akrobata küzdött egymással, látványos szaltókat, támadásokat és hárításokat mutatva be, amelyek némelyike döbbent kiáltásokat csalt a nézők ajkára. Mások egyszerűen csak saját kedvencüket bíztatták, míg a „hozzáértők” fennhangon vitatták meg egy-egy gladiátor erősségeit és gyengéit, dicsérték egy-egy ügyesebb támadását, vagy fennhangon kritizálták, amikor a nerton egy elhibázott ugrás vagy hárítás következtében a földre került.
Ahogy az erigowiak és az ereneik gyakran gúnyosan fennhanggal mondani szokták: Haonwellben mindenki ért a gladiátor viadalokhoz.
Így volt ezzel a tolvaj is, igaz saját bevallása szerint épp csak annyit értett hozzá, hogy néha-néha kisebb összegeket nyert a nagyváros alvilágában tevékenykedő tétmestereknél kötött fogadásokkal. Bár nem szívesen akasztotta volna össze pengéjét egyik nertonnal sem, úgy vélte, harci tudásuknak nem sok hasznát vennék, ha a Treis, a város szegénynegyedének valamelyik sikátorában kellene az életükért küzdeniük. A városban az igazi ragadozók odakint tenyésztek az aréna falain kívül. Ez a negyed az ő vadászterületük volt, és ezt mindenki tudta és tiszteletben tartotta. Még a városi őrség katonái is, akik tudták jól, ha nem erőlködnek, és félrenéznek olykor-olykor, akkor súlyos ezüstök üthetik a markukat. Sosem firtatta senki, hogy honnan jön ez a pénz. Mindenki tudta, hogy a Suttogóktól. Így pedig, mindenki jól járt… Na jó… Nem mindenki. De a halottak már nem panaszkodnak.
Most azonban – és ebben biztos volt – ezek a ragadozók is itt voltak valahol a nézőtéren, nem pedig odakint vadásztak az aréna vastag falain túli zord télben. A tolvajt önkéntelenül is kirázta a hideg. Állítólag régen volt már ilyen kemény tél, hogy befagyott volna a Selva. Néhány éjszakával ezelőtt, egy hóval borított, fagyott háztetőn hasalva csípte el két bérgyilkos beszélgetését, akik épp arról panaszkodtak, hogy a föld olyan kemény, hogy nem tudják elásni a testeket, ráadásul most a befagyott folyóba sem olyan egyszerű bedobni a hullákat. „Egy megfelelő méretű lék a titka…” kezdte el akkor ecsetelni az egyikük.
A tolvajt újra megborzongott. Rémálmaiban gyakran álmodta, hogy vízbe fullad. Nem akart így meghalni. Szerencsére – már ha szerencsének lehet nevezni – nagyobb esélye volt rá, hogy egy kés hideg pengéje végez vele, és csak utána dobják a testét a Selvába. Akkor meg már úgysem érzi.
Mindenesete, ha ma este elegendő pénzt szed össze, akkor újabb napokkal sikerülhet elódáznia ezt a pillanatot. Szorította az idő és a hitelezője, akinek a verőlegényei feltehetően már napok óta a nyomában járhatnak. Szerencsére azonban úgy ismerte a Treis minden zegét-zugát, ahogy csak kevesen, így akár hetei is lehetnek, mire rátalálnak. Ami pénze volt, azt még kora este egy tétmesternek adta. Volt egy tuti tippje, remélte, hogy be is jön. Ha nem, akkor igencsak rosszra fordul a sorsa. Bár ennél sokkal rosszabb már nem lehet.
Mormogva bocsánatot kért, ahogy átnyomakodott a lelátó tetején körbefutó korlát melletti tömegben söröző és a nertonokat fennhangon biztató néhány Hano negyedbeli, legújabb divat szerint öltözött fiatal között, és csak akkor ellenőrizte az egyikük kabátzsebéből elemelt bőrszütyőt, amikor már biztonságos távolságra ért tőlük. Rezek és egy ezüst. Többet nézett volna ki abból a fejhangon vihogó ficsúrból.
Rezek és ezüstök. Nem is emlékezett rá, mikor látott már utoljára egyben aranyat. De kezdetnek megteszi. Ha arra nem is elég, hogy visszafizesse az adósságát, arra igen, hogy néhány napot nyerjen magának. És még hosszú az este.
A nézőtéren taps harsant fel, a tolvaj a küzdőtér felé nézett. A nertonok befejezték az előadásukat, és most meghajoltak az addig őket hol bíztató, hol pedig kritizáló tömeg felé. Felismerte mind a kettő gladiátoriskolát, amelynek színeit és címerét viselték, de ahogy a lelátón ülő tízezernyi ember, ma ő sem miattuk jött, hanem amiatt, ami majd ezután következik. Ezt pedig az arénából lassan levonuló gladiátorok is tudták.
Haonwellben ritkán látni olyan gladiátor küzdelmet, ahol vér is öntözheti az aréna homokját, ma azonban egy nagyhírű dzsad gladiátor fog fellépni, aki az Elátkozott Vidékről hozott szörnyekkel, a Kitaszított bestiáival fogja összemérni erejét. Véres és látványos küzdelemnek ígérkezett, még olyanokban is feltámadt a kíváncsiság – vagy a vérszomj – akiből ki sem nézné az ember. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a nagyszámú asszonyszemély, akikből most olyan sokat lehet látni a lelátókon. Bár lehet, hogy csak a városban mindenfelé kifüggesztett plakátokon látható dzsad – ahogy a plakátok nevezik, a Sivatag Vad Vihara – kockás hasára és olajtól csillogó, izmos testére kíváncsiak.
Addig azonban még percek voltak, így a tolvaj tovább dolgozott, persze ügyelve rá, hogy ne hívja fel magára a Suttogók figyelmét. Volt közöttük egy hallgatólagos megállapodás - olyakor fizetett nekik, hogy dolgozhasson -, azonban a Sifane Aréna az ő felségterületük volt, és a tolvaj tudta jól, hogy itt tilosban jár.
Aztán hirtelen megpillantott két alakot, akik olyanok voltak a lelátón ülő tömegben, mint a korpa közé keveredett igazgyöngyök. Bár próbáltak elvegyülni, de érezhető volt, hogy nem tartoznak ide. A tolvaj elvigyorodott. Talán ez lesz a mai este nagy fogása. Ezzel azonban még várnia kellett. Tudta, hogy most nem férhet hozzájuk, mert a tömeg, ami őt elrejtette, őket is óvta. Nem… Majd később, odakint a sötét, jeges hóval borított utcákon, amikor a hidegben mindenki a tekintetét a földre szegezve siet majd hazafelé, hogy mihamarabb a fűtött négy fal közé jusson. Itt, a Lápon pedig nem szokás meghallani, ha éjszaka valaki segítség után kiált.
A tolvaj nem is ment már tovább. Minek? Ennél jobb már nem jöhet az este. A korlátra könyökölt, és fél szemét jövendő áldozatain tartva az aréna porondjára nézett, ahol éppen ekkor tűnt fel a színes ruhában pompázó porondmester, hogy harsogó hangon felvezesse a következő küzdelmet, az este fénypontját.
A feszültség a tetőfokára hágott.
A lelátókon összegyűlt tömegből egy emberként tört fel az üvöltés. Ez alkalommal a tolvaj is velük üvöltött.
